Síremlékművészet

A temetők épített öröksége az elhunytakra emlékezés művészi formába öntésének változásairól is mesél. A Fiumei Úti Sírkert jelentős szoborpark, a magyarországi síremlékművészet gazdag gyűjteménye.

A 18. század végétől, a lassú polgárosodás nyomán a lakosság tehetősebb része egyre nagyobb számban kívánt főúri, nemesi mintára maradandó síremléket állítani. Pest-Budán a polgárosodás a temetkezés szekularizációjával is együtt járt. A jelképhasználatban a felekezeti hovatartozás kifejezésénél idővel egyre fontosabbá vált a síremlék egészének allegorikus jelentése és magának az elhunytnak vagy egykori tevékenységének, nemzeti hovatartozásának ábrázolása. A 19. század derekára a nemzet nagyjai emlékének méltó megörökítése is nyilvános kívánalommá vált. Ekkor vette kezdetét a hazai síremlékművészet fellendülése.

A felvilágosodás korától a keresztény világkép üdvözülést és kárhozatot kínáló ígérete mellett a teljes megsemmisülés gondolata is terjedőben volt, a halálhoz való viszony választás kérdésévé vált. A halál képzetét ugyanakkor Európa-szerte igyekeztek megfosztani a hozzá társuló rémülettől. Ez vezetett a temetők – modern városrendezési minták szerinti − parkosításához, ligetesítéséhez, hogy kellemes hatást gyakoroljanak a látogatóra. A temetők művészi képe a halált övező felfogások sokszínűsége miatt nem lehetett egységes: szemléleti, stiláris és funkcionális pluralizmus jellemezte, művészek és megrendelők kompromisszumai alakították.

Az egyre tömegesebbé váló sírkőállítási igény hívta életre Gerenday Antal sírkőgyárát 1851-ben a sírkert szomszédságában. Kezdetben német hatást mutató, főként klasszicizáló felépítésű és gótizáló, romanizáló formakincsű architektonikus, romantikus stílusú síremlékeket készítettek.

Az 1880-as évektől jelentkezett erőteljesen az itáliai temetkezési kultúra hatása, ami a neoreneszánsz és a neobarokk stílus divatját eredményezte, és igényt támasztott a nagyobb méretű, figurális, művészi kivitelű síremlékek állítására. Szaporodtak az érzelmeket, érzéseket és gondolatokat közvetítő szobrok a temetőben. A szobrászati rész immár egyenrangúvá vált az architektúrával.

A nemzet legnagyobbjainak ezekben az évtizedekben emelt monumentális síremlékei sem romantikus stílusban készültek el. Az első ilyen, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök klasszicista és neoreneszánsz jegyeket mutató mauzóleuma volt, amelyet Schickedanz Albert tervezett, a második, a Gerster Kálmán és Stróbl Alajos alkotópáros munkája, Deák Ferenc reneszánsz kápolnákat idéző sírépítménye, s ugyancsak ez az alkotópáros jegyzi Magyarország legnagyobb sírépítményét, Kossuth Lajos eklektikus mauzóleumát. Az eredeti tervekben a plasztika erőteljesen alárendelt szerepet játszott az építményhez képest, ám Stróbl javaslatára megfordultak az arányok, így a mauzóleum a külsejében inkább emlékmű, mint sírbolt.

Az akadémikus stílus jegyeit mutatja Donáth Gyula első jelentős temetői szobra, amely egyben a síremlékszobrászat fellendülésének nyitánya, mesterének, Huszár Adolfnak a síremléke (1889). A kereszt elé állított Párka-alakban az antik és a keresztény szimbolika egyesül. Kompozícióiban sajátságos módon keverte a maga kreálta halálallegóriákat a hagyományos formákkal. Mátrai Lajos György 1890 körül, Izsó Miklós síremlékére készült alkotása Michelangelo Mózesét idéző testtartásban ábrázolja a szobrászt, mestersége kifejezéseként vésőt és kalapácsot adva a kezébe. Stróbl Alajos jelentős munkája Szilágyi Dezső síremléke, a három méter magas tátrai gránittömbbe süllyesztett márványportré előtt álló, életnagyságú, törvénykönyvet tartó gránitoroszlán, amely voltaképp a szobrász szimbolikus önarcképe (1908).

A századfordulós síremlékszobrászat egyik meghatározó alakjának, Kallós Edének visszafogottan érzelmes, lírai alkotásai a 20. század első évtizedében szaporodtak meg a sírkertben. Ő mintázta meg a síremlékek hagyományos, gyászoló figurájának megelevenítése gyanánt Irányi Dániel síremlékére a szomorú Hungária alakot, amelyet népviseletbe öltöztetett és zászlót adott a kezébe (1901). Elmosódott a határ síremlék és emlékmű között: a nagy sikerű alkotást a budapesti Károlyi-kertben is felállították köztéri emlékműként. A halál helyett a sírszobrokon is az elhunyt életére és személyiségére helyeződött át a hangsúly.

A 20. század elején jelentkező szecesszió jegyében alkotó művészek az akadémikus ábrázolásmódot már nem látták alkalmasnak az egyéniség szabad kifejezésére. A stilárisan ugyancsak sokszínű irányzat világképét a rezignált végérzet, a narkotikumként átélt művészet és a vidám tavaszként elképzelt jövő várása jellemezte. A síremlékek keretét vagy talapzatát művészi minimalizmussal megformált monumentalitás, a figurális részekét lágy, festői megjelenítés jellemezte.

Maróti Géza alkotta meg Ráth György, az Iparművészeti Múzeum egykori főigazgatójának sírját carrarai márványból. A monumentális tömeg és a légiesen finom részletek kontrasztja adja meg a mű alaphangulatát. Az óriás talapzaton három női akt áll egymásnak háttal, szinte egybeolvadva, az elhunyt által pártfogolt művészeti ágak (szobrászat, festészet, építészet) megszemélyesítőiként (1911).

A síremlékművészet a századelős virágzását követően az 1920-30-as évekre konzervatívabbá vált. A nemzeti tematika mellett visszaszorult az antik szimbólumok, és jelentősebb lett a keresztény jelképrendszer használata. Horvay János korának keresett sírkőszobrásza volt. Síremlékeinek többsége a Fiumei Úti Sírkertben található. Számos alkalommal ábrázolt magányos vagy csoportos ifjú- vagy férfialakokat. Egyik jellegzetes motívuma a koporsóvivő férficsoport, amely Popovics Sándor sírján is megjelenik (1936). Horvay sírját egyébként saját alkotása díszíti: az Istent emberi esendőségében ábrázoló „Ecce homo” feliratú Jézus-szobrot eredetileg a temető megrendelésére készítette és csak 1972-es áttemetése óta nyugszik alatta. Ugyancsak az akadémikus irányzathoz sorolható Pásztor János készítette Lotz Károly síremlékét. A szobron megjelenő allegorikus nőalak Lotz nevelt lánya, egyben múzsája, Kornélia. A festőóriás komor figurája és a mögötte álló finom leányalak közötti harmóniát a lány derekának hajlása és ujjainak a festő vállát megérinteni akaró mozdulata adja.

Jókai Mór síremlékére 1925-ben írtak ki pályázatot. Első fejfáját, kívánsága szerint, saját háza kapujának anyagából faragták. Az árkádsor végén álló, Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd tervezte síremlék egy, a sírhantot körülvevő és magába záró, felül nyitott építmény mind a közönség, mind a szakma elismerését kivívta.

Blaha Lujzának, a „nemzet csalogányának” 1929-ben állítottak emléket. Fülöp Elemér a nagy művésznőt ravatalon ábrázoló fehérmárvány, barokkos síremléke feltehetően a megrendelő akaratát tükrözi. A ravatal lábánál puttók énekelnek, s egy nagyszakállú, magyar mentés, öreg lantos szimbolikus alakja jeleníti meg a nemzet és a színészvilág gyászát. Merőben más Fülöp-alkotásokkal is találkozhatunk a sírkertben. Lenhossék Mihály − egy anatómusdinasztia 1937-ben elhunyt utolsó tagjának – sírján egy posztamensre helyezett ember nagyságú fiatal nőalak a földtől elszakadó lélek megszemélyesítője: bal kezében az anyagi lét véges voltát jelképező koponyát tart, míg jobb keze mutatóujja a távoli csillagok felé mutat.

A hazai modern szobrászat úttörői viszonylag kevés temetői felkérést kaptak. Ezeket javarészt a művészetüket támogató tehetősebb családoknak köszönhették. Beck Ö. Fülöp 1913-ban faragott Dal a szenvedésről című domborműve került Király György sírjára, amely az érett Beckre jellemző tömbszerű, esszenciális formákat előlegezi meg (1922). Beck másik kiemelkedő alkotása Fellner Henrik síremléke. A háromalakos, Az apa bevezeti fiait az életbe című szoborcsoport a temető főútja mellett álló síremlékek egyik szembeötlő darabja (1933).

Az Ady Endre síremlékére kiírt pályázatra 1928-ban száznál is több terv érkezett. Ady sírját előkelő helyen, az árkádsor közelében jelölték ki. Csorba Géza győztes − Ady lelkének és költészetének erejét kifejezni szándékozó − alkotását mértéktartó stilizálás jellemzi csakúgy, mint az ugyanabban az évben (1930) avatott, Pethes Imre színművész számára készített, Thaleia múzsa alakját megjelenítő síremlékét.

Az első világháború kitörése után keletkezett síremlékek gyakran ábrázolnak polgári erényeket tükröző jeleneteket, amelyek a család tiszteletét, az anyai szeretetet vagy a hitvesi hűséget hirdetik. Az elvesztett transzcendenciát klasszicizáló kellékekkel vagy az antik síremlékek stiláris vonásainak felidézésével próbálták pótolni. A neoklasszicizmus az értékek időtlenségét és megingathatatlanságát kívánta hirdetni, amely a „nagy háborúval” sokak életéből kiveszett.

Vedres Márk olyan finom, klasszicizáló domborművekkel gazdagította a sírkertet, mint a Zempléni Moskovitz Iván síremlékén látható Szent Márton és a koldus (1917). Ebben a sírban nyugszik Lesznai Anna költő, író, grafikus, iparművész is, aki első világháborúban elesett huszárkapitány bátyja sírjában kapott helyet. A római iskolához kötődnek Pátzay Pál nemes szépségű, klasszicizáló temetői szobrai. Pátzay készítette el Bartoniek Géza fizikusnak, az Eötvös József Collegium megszervezőjének és első igazgatójának síremlékét, amelyen egy letisztult nőalak domborműve látható, s egy ismert műve, az Égbenéző egyik példányát állították fel a sírkert főbejáratánál. A nyugodtságot sugárzó, kezét összekulcsolva az ég felé néző, magas nőalak kifejezi azt a reményt, hogy a halál után is van élet.

A kommunista hatalomátvétel után szó volt a temető bezárásáról és felszámolásáról, majd pedig arról, hogy az egészet egyfajta munkásmozgalmi panteonná alakítják. A terv végül kisebb léptékben valósult meg a szocialista realizmust képviselő művészek közreműködésével. A monumentális térszervezésű Munkásmozgalmi Panteon épületét Körner József tervezte, a szobrok, valamint a pilonokon és az épületben látható domborművek Olcsai-Kiss Zoltán alkotásai. A kommunista halottkultusz színhelyét a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján adták át (1959).

A szocializmus évtizedei alatt új művek kerültek a korábban elhunyt jelentős személyiségek addig elhanyagolt vagy ideiglenesen kialakított nyughelyére. Ferenczy Béni jegyzi Babits Mihály Apollón alakját megjelenítő síremlékét (1954). Somogyi József életművének egyik legkiválóbb alkotása az 1966-ban Bécsből hazatemetett báró Mednyánszky László sírszobra, amelyet a festő híres csavargóportréi ihlettek (1969). Kerényi Jenő legjelentősebb temetői munkája Csontváry Kosztka Tivadar 1967-ben sírra került szobra, amelynek Szentendrén, illetve Pécsett is vannak másodpéldányai. Borsos Miklós kiemelkedő jelentőségű munkái szintén a 20. század második felében kerültek a temetőbe. A két méter magas Krúdy-síremlékre negatív faragású szellemalak, az író világát felidéző ködlovag-figura került (1968). A szobrász csak az emberi alak körvonalait ábrázolta, egyedül a szívnél összefutó ereket dolgozta ki aprólékosan. A mű a Krúdy-alteregók egyfajta összegzése, egyszerre ábrázolja az elmúlást és idézi Krúdy írói világát.

A 20. század második felében a síremlékszobrászat tradícióinak mentén is születtek figyelemreméltó alkotások. Medgyessy Ferenc életművének jelentős része köszönhető a funerális megbízásoknak. Ő készítette Móricz Zsigmond síremlékét (1952), amelyen a portrészobor körül az író legismertebb hőseit megjelenítő fríz látható. A hagyományos figurális művek közül kiemelhető Lesenyei Márta munkája, Ferenczy Noémi síremléke, amely az alkotás folyamatát megjelenítő művészsírok sorát folytatta.

Melocco Miklós legismertebb funerális műve Antall József síremléke (1999). A miniszterelnök, végakarata szerint, csupán egy ácsolt fakeresztet kívánt sírjel gyanánt, a család azonban később mégis síremléket emeltetett köré. A négy különböző irányba húzó, lepellel borított lovas figurákon keresztény és ősmagyar motívumok köszönnek vissza. Péli Tamás, a magyarországi cigányság sorsát, képi- és hitvilágát megjelenítő festőművész síremlékének groteszk állatalakja, a körmeit mutató, torzonborz oroszlán, Perger László Gyula munkája.

Az utóbbi évtizedekben a hagyományos tematika egyre többször rendhagyó, nem egyszer nonfiguratív megformálással társul. Ortutay Tamás tervezte Sarkadi Imre sírját (1981), amelyen megtört bazaltkő és a törésvonalnál kinövő élő vérbükk látható az író kettétört pályáját jelképezendő. Varga Imre sajátos színfoltot jelentő, krómacél kompozíciói − mint Mosonyi Mihály zeneszerző síremléke is (1995) − tágítják a temetői művészet megszokott kereteit. József Attila síremléke, Horváth Csaba és Bálványos Levente munkája egy mesterségesen rozsdázott sztélé, amelyen az Ime, hát megleltem hazámat… teljes szövege olvasható (2005). Eck Imrének, a Pécsi Balett egyik életre hívójának állít emléket a Rétfalvi Sándor-alkotás, amely mintegy szétfeslő burok közepén, a faragott kőtömb hasadékain keresztül láttatja a földet.